A tőkenövekedés várhatóan felgyorsítja a nem megfelelő eszközállomány eltávolítását, amely akadályozhatja a hitelezési folyamatok újbóli fellendülését. Néhányan azon a véleményen vannak, hogy a banki stressz teszt épp ezt a célt szolgálta, és mint az eredmények jelzik, feladat teljesítve. Mások véleménye szerint a stressz teszt nem volt elegendő kényszer, és megfelelő játékteret hagyott a bankok számára, amely viszont nem segít a folyamatok előmozdításában. Ilyen például, hogy fenntartották azt az opciót, hogy a bankok a nagyobb extraprofit érdekében maguk előtt görgethessék a Pandora dobozát. De a jelenlegi gazdasági helyzetben ez az opció nem valószínű, hogy jó megoldás, tekintve a bankok kulcsszerepét a gazdaságban.
A bank egyfajta kormányzat által teremtett franchise-nak is tekinthető, amely ezzel az erős állami biztosítékkal a háttérben valamiféle szent és törhetetlen bizalmat hordoz az adófizető polgárok szemében. Az állam, a bankok hitelezői és egyáltalán a széles értelemben vett társadalom sem tartozik semmiféle kötelezettséggel a banki részvényesek felé, csupán csak a tulajdon tiszteletével, ami mindenkinek egyaránt kijár. A szabályozók sem eshetnek abba a hibába, hogy befolyásolva legyenek az általuk szabályozandó intézmények által. Sokkal inkább az egész gazdaság érdekeit szem előtt tartva kell kialakítaniuk a szabályokat az egyes intézmények saját érdekei felé helyezve.
Észak-Amerika, Európa és Japán bankjaitól aligha várható el, hogy egy hétfő reggel csak úgy elkezdjék részvényeseik számát növelve tőkét növelni, erős nyomást gyakorolva ezzel a részvény értékére. A tőkenövelés és ezzel együtt a részvények felhígítása megoldást jelentene az eszközértékre hosszú ideje folyamatosan ránehezedő válság hatásainak enyhítésére, a kockázatok csökkentésével biztonságosabb jövőbeli működési feltételek kialakítására, valamint visszatérhetnének az eredeti gazdaságban betöltött szerepük gyakorlásához, a tőkeallokációhoz. A bankok ezirányú hajlandóságának hiányában a biztonságosabb állapot kialakítása a kormányzatokra és szabályozókra marad szigorúbb tőkekövetelmények bevezetése révén.
A banki vezetés saját érdekétől vezérelve mindig is vonakodni fog a tőkeemeléstől, kivéve, ha a tőkeemelés eredménytartalék terhére történik, vagy ha egyszeri részvénykibocsátással jelentősen felülértékelt részvények idején. És természetesen a szabályozóknak sem érdeke, hogy elriasszák a potenciális befektetőket a bankszektortól, ugyanakkor sajnos az is valós félelem, hogy egy alultőkésített bank képtelen jelentős stresszhelyzetet és kockázatokat kezelni és abszorbálni, amely helyzetben viszont a befektetők sem fognak sorban kopogtatni a bank ajtaján felajánlva segítségüket ebben a kockázatos szituációban.
Megemlítendő az a megfigyelők által hangsúlyozott tény is, hogy bár valamifajta javulás elindult, ez több pénzügyi intézmény számára még nem elegendő a tőkeemelésre és ezáltal a pénzügyi rendszer egészét érintő kockázatok csökkentésére. Számos pénzügyi intézmény esetében még ma sem lehet elég bizonyossággal megbecsülni a várható kockázatokat és a potenciális veszteséget.
A tőkeemelés érdekében történő eszközértékesítés nemcsak egy lehetőség lesz, hanem kényszer, tekintve, hogy a banki könyvekben még jelenleg is jelentős felülértékelt eszközállomány szerepel. Bár jelentős eszközállomány került leírásra, a magasabb kockázatú ezsközök még mindig piaci ár felett tartózkodnak. A tőkekövetelmények szigorításával a kockázatos eszközállomány leírása elkerülhetetlen, amely lehetővé teszi a bankok számára, hogy megszabaduljanak a „rossz” eszközeiktől értékesítéssel vagy egyéb módon. Azok a bankok, amelyek képtelenek a tőkekövetelményeket teljesíteni a befektetőik érdekei ellenére, könnyen a versenytársaik prédájává válhatnak.
Az állam által a válság közepén nyújtott pénzügyi segítség elkerülhetővé tette, hogy a hitelező érdekek nagymértékben sérüljenek, bár kérdéses, hogy valójában túl vagyunk-e már a mélyponton, amikor is a tőkeszükségletek terhe áthárítható a tulajdonosokra. Jelenleg ez a próbálkozás figyelhető meg a kisebb pénzügyi intézmények esetében, amelyek nem elegendően nagy méretüknél fogva kiszorultak az állami mentőcsomagból, és a túlélés egyetlen esélye, ha sikerül megteremteniük saját védelmüket egy konzervatív tőkekapitalizációval.
A „túl nagy, hogy megbukjon” helyett a „nem szükséges, hogy megbukjon” koncepció sokkal inkább helytálló lenne a szabályozók körében, ehhez azonban gyökerestül kellene kiírtani a politika „kormányra jutás”-i törekvések és a méret közötti korreláció okozta anomáliát. Csökkent kockázatú bankrendszer esetében is fennáll a lehetőség a banki pánikra, mivel mindig lesznek hitelezők vagy versenytársak, akik hajlanak a pánikkeltés felé saját érdekből vezérelve, de a valószínűség lényegesen kisebb. Amíg a banki kockázatok fennállnak, ennek kockázata is megmarad, nem mindegy azonban, milyen szinten.
2008-ban és ezév elején a szabályozók rájöttek, hogy az egyébként nem reménytelen helyzetben lévő bankokat nem feltétlenül kellene egy kalap alá venni azokkal a bankokkal, amelyek már fél lábbal a sírban vannak, mivel fennáll annak a veszélye, hogy a relatíve erősebb bankok feleslegesen sérülnek a gyengébbek javára. Jó példa volt erre az 1932-es négynapos banki szünet Roosevelt döntése nyomán, amelynek egyik eredménye lett az a következtetés, miszerint nem szükséges a teljes pénzügyi rendszerre kivetni egyes szabályozásoknak.
A másik oldalról viszont helytelen feltételezés, hogy egyes méretüknél fogva előnyt élvező intézményeknek több joga lenne a megmenekülésre, mint a kisebbeknek. A szabályozók érvei, miszerint korlátozott kapacitásuk miatt nem lehetséges, hogy mindenkinek megfelelő szabályozást alakítsanak ki, elfogadhatatlan. A hasonló válsághelyzet megelőzése érdekében igen is szükség van speciális szabályozásra, amellyel például megfelelően megfigyelhető és kontrollálható az „árnyék bankrendszer”.
Mindig is lesz bizonyos szintű volatilitás a banki eszközállományok értékében, ez az, ami biztosítja, hogy ennek megfelelő kockázatvállalás mellett a bankok hatékony és nyereséges módon tudjanak tőkét allokálni. A kockázat meglétéből következik, hogy egy-egy bank csődje lehetséges. De ha a bankok összeségét, mint rendszert tekintjük, nem megengedhető, hogy alultőkésítettek legyenek, és ezáltal képtelenné váljanak a vállalt kockázatuk okozta veszteségek abszorbálására a vállalkozás folytatásának elve sérülése nélkül.
